Utazásom Indiába - 2.rész / Csendelvonulás

Mit mond rólunk a csend?

A mai világban állandóan lefoglaljuk magunkat – én sem vagyok kivétel. Ritkán van olyan pillanat a nap folyamán, amikor valóban csendben maradok, és teljes figyelmemet befelé fordítom. Amikor nem nézem a telefonom, nem olvasok, nem hallgatok zenét – csak egyszerűen vagyok. Az előző blogcikkemet folytatva most az indiai utazásom egy különleges részéről mesélek: a háromnapos csendelvonulásomról, amelyet az ashramban töltött idő alatt tapasztaltam meg.

When you sit down by that quiet flowing stream and do not wish to get up, it is so peaceful and quiet here. We forget that it is our inner silence that is calling us. That which is our origin. That which is our end.

A csendelvonulás célja az elmélyült meditáció és a belső csend megtapasztalása. A Himalájai hagyomány szerint a csend az egyik legfontosabb eszköz a tudat és az érzelmek megtisztítására, amely segít elérni a belső békét és az intuíciót. Azt gondoltam, hogy könnyedén bele fogok simulni ebbe a folyamatba, hiszen a jógaoktatói képzésem alatt reggelente már gyakoroltunk néhány órányi csendet. De az elvonulás teljesen más volt.

Buddha szobor

Aki még nem vett részt csendelvonuláson, annak már három nap is rendkívül intenzív élmény lehet. Éppen ezért az ashramban szigorú keretek között zajlik a folyamat. A részvétel nem automatikus: minden jelentkezőt előzetesen egy csendvezető interjúztat, hogy felmérjék a mentális és érzelmi állapotát, majd ennek alapján egy személyre szabott napi ütemtervet kap. A napok szigorúan strukturáltak, hasonlóan az előző blogcikkemben bemutatott napirendhez, de itt minden tevékenység a befelé fordulást szolgálja. A program fő pillérei a reggeli és esti meditációk, intenzív légzőgyakorlatok, relaxációs és mozgásos technikák, valamint a mantrák ismétlése. Ebben a folyamatban kevesebb szerepet kapnak a filozófiai előadások és egyéb órák – itt a hangsúly a meditáción van, az elmélyülésen, a teljes befelé figyelésen.

Amikor elkezdődött, rájöttem, mennyire nehéz elengedni a külvilágot. Itt semmi sem volt, ami elterelhette volna a figyelmemet. Nem lehetett telefont használni, zenét hallgatni, olvasni, beszélgetni vagy érintkezni másokkal, sőt még szemkontaktust sem vehettünk fel egymással. Semmi külső megerősítés – csak én voltam és a gondolataim. Az első napon nyomasztóan hatott rám ez a csend. Folyton a megszokott külső ingereket kerestem. Naplózni kezdtem, hogy feldolgozzam mindazt, ami belül zajlik. Az első bejegyzéseim zaklatottak voltak, tele kérdésekkel és kétségekkel. Ki vagyok, ha lefejtem magamról mindazt, ami a külvilághoz köt? Ha nem határoznak meg a szerepeim, a kapcsolataim, mások elvárásai?

A csend nem egy békés állapot. A csend egy tükör, és abban nem mindig szép, amit látunk. Egyedül maradtam a saját elmémmel, minden zaj, minden kifelé irányuló inger nélkül. Nem volt kibúvó, nem volt menekülés. Csak én voltam, az érzéseim, a kétségeim, a traumáim.

Park az ashramban

A második napon lassan csillapodott az elme zaja. A séta-meditációk alatt egyre jobban tudatosítottam, hogyan érintem a földet, hogyan érzem a levegő érintését a bőrömön. Elkezdtem észrevenni azokat az apró részleteket, amelyek mellett a mindennapokban elsiklom. Ekkor döbbentem rá, mennyire ritkán vagyok valóban jelen az adott pillanatban.Lélegeztem. Próbáltam legalább ebbe kapaszkodni. Még a légzésem is furcsa volt, mintha nem is az enyém lenne. Néha könnyed és szabad, máskor meg olyan, mintha valami láthatatlan erő szorítaná a mellkasomat. Mintha egy belső hang azt mondaná: nézz ide, ne menekülj, ne fordulj el!

A meditáció nem volt lebegés – inkább hullámokban törtek rám az emlékek és érzések, amiket azt hittem, már régen magam mögött hagytam. Néha csak egy szorító érzés a torkomban, egy feszültség a gyomromban. Nem tudtam, miért jönnek, de nem tudtam elnyomni őket. A csendben nem lehetett hazudni magamnak. Nem mondhattam, hogy „jól vagyok”, mert a testem pontosan tudta az igazságot. A fáradtság és az éberség váltakozott bennem, és ez egyszerre volt kimerítő és felszabadító.

Ki vagyok, ha nincs visszacsatolás? Ha senki nem mondja, hogy jó vagyok, hogy elég vagyok? Ha nincs elismerés? A csend nem tör meg, de lefejti rólad az álarcokat. Ott maradsz saját magaddal, minden sallang nélkül.

A harmadik napra a csend már kevésbé volt ijesztő, inkább megtartóvá vált. A

Meditációs terem

meditáció során mélyebbre jutottam önmagamban. A légzésem minden egyes alkalommal segített, és egyfajta könnyedség áradt szét bennem.

A legfontosabb felismerésem az volt, hogy el kell engednem a folyamatos visszacsatolás iránti vágyat, mások elvárásait és a külső megerősítés keresését. Számomra a szabadság azt jelenti, hogy nem ragadok bele abba, mit gondolnak rólam mások, hanem azt teszem, ami valóban nekem jó – amíg ezzel senkit nem bántok.

Ez egy út. Nem értem a végére, csak haladok rajta. A csend mindenkinek mást adhat – nekem ezeket az érzéseket hozta felszínre. Megmutatta, mit kell még elengednem, és mi az, ami igazán fontos. Most már sokkal tudatosabban figyelek a légzésemre, a jelenlétre, és arra, hogy a pozitív gondolatokat ápoljam magamban. A csend arra tanít, hogy igazán meghalljam önmagam.

Ez a három nap egyszerre volt nehéz és felszabadító. A csend nem üresség, hanem tér, ahol valóban önmagunk lehetünk. Nincs mindig szükség válaszokra, néha elég csak figyelni és jelen lenni. A visszatérés a mindennapokba kihívás volt, de azóta tudatosabban keresem azokat a perceket, amikor egyszerűen csak csendben maradhatok, és figyelhetek befelé. És ez a legnagyobb ajándék, amit az elvonulás adott nekem.