Jóga és az ego

Írta: Kékesi Ági

A fejlődés igénye mélyen belénk van kódolva. Akár új dolgokat tanulunk, akár kapcsolatokat építünk, akár a testünket vagy a lelkünket próbáljuk edzeni – vágyunk arra, hogy jobbá váljunk. Ez természetes. A jóga gyakorlása is ebbe a fejlődési ívbe illeszkedik. Segít egészségesebbé válni – nemcsak fizikailag, hanem mentálisan, érzelmileg is. Ugyanakkor, ha nem figyelünk, ez a fejlődni akarás könnyen átcsúszhat valami másba. Valami kényszeresbe, görcsösbe. Valami olyasmibe, ami már nem támogat, hanem visszahúz.

A jóga egyik nagy tanítása éppen az, hogy hogyan ismerjük meg a saját határainkat. Hogy hogyan lehetünk jelen abban, ahol most tartunk – nem pedig abban, ahol lenni szeretnénk. A gyakorlás türelemre, elfogadásra tanít. Arra, hogy mélyebbre nézzünk, mint a test formai teljesítménye. Mégis, sokszor észrevétlenül kerül előtérbe valami más: a verseny, az elvárás, az összehasonlítás.

Az ego csendes beszéde

Talán ismerős: megérkezel egy jógaórára, és ahogy leteszed a matracod, már önkéntelenül is elkezded figyelni, mit csinálnak a többiek. Valaki könnyedén belemegy egy spárgába, másnak természetes a hátrahajlás. Te pedig? Úgy érezheted csak küzdesz. A tested feszül, az elméd pedig már kritizál: miért nem megy ez nekem is? Hogyhogy ő képes rá, én meg nem?

Ez a belső párbeszéd – még ha csendben is zajlik – az ego hangja. Az ego nem csak fennhéjázó vagy öntelt lehet. Néha épp a bizonytalanság, az önmagunkkal szembeni szigor az, ami táplálja. És ez az, ami észrevétlenül átszínezheti a gyakorlásunkat. Sokszor csak utólag veszem észre, hogy már nem a jelenben vagyok, hanem azon gondolkodom, mikor érem el azt a szintet, amit mások már látszólag könnyedén tudnak. Ilyenkor a mozdulataim is megváltoznak – keményebbé, kevésbé lággyá válnak.

Amikor a cél elhomályosítja az utat

A test határaival való ismerkedés csodálatos dolog. De ha nem hallgatunk rájuk, ha erőltetjük azokat, akkor könnyen megsérülhetünk – fizikailag és lelkileg is. Én is így jártam.

A lótusz póz – mint a jógik egyik legismertebb és számomra mély jelentéssel bíró testhelyzete – szinte kihívásként lebegett előttem. Úgy éreztem, ha képes leszek felvenni, az egyfajta megerősítés lesz, hogy „elég vagyok”. Csakhogy nem hallgattam a testemre. Sem az anatómiai adottságaim, sem az aznapi állapotom nem tette ideálissá a pózt. Nem melegítettem be rendesen, mégis belekényszerítettem magam. A térdem egy pillanat alatt megroppant – és ezzel nemcsak a gyakorlás állt meg, hanem lelkileg is megtorpantam. Úgy éreztem, lemaradok. Kimaradok valamiből. Hogy mások fejlődnek, én meg visszaestem.

Ismerős az érzés, amikor úgy érzed, nem haladsz elég gyorsan? Amikor mások szárnyalnak körülötted, te meg épp csak próbálod egyben tartani a tested vagy a lelked? Azt hittem, a sérülésem vége mindennek. Ma már tudom: kezdet volt. Fontos tanulás. Mert nem a póz számít, hanem az, hogyan vagyok jelen benne. Mit figyelek meg közben. És hogy merem-e azt mondani: most ez nekem nem jó.

A sérülés után lassan, új szokásokkal tértem vissza a gyakorláshoz. Elkezdtem figyelni, hol feszül a testem, milyen testi érzetek jelennek meg egy-egy pózban. Nem sietek bele semmibe – tudom, hogy ha lelkileg feszülök, az a testben is megjelenik. Megtanultam a légzésemet használni iránytűként: ha nem áramlik szabadon, ha nem tudok benne elidőzni, akkor az figyelmeztet. Nem teljesítményként tekintek már a jógára, hanem párbeszédként a testemmel és a jelen állapotommal.

És még valami: tudatosult bennem, hogy mások másként működnek. Más szakaszban járnak. Amit eddig összehasonlításként éltem meg, ma már elfogadással nézem. Mert megértettem: a gyakorlás nem a „többről” vagy a „látványosabbról” szól – hanem arról, hogy tudok-e figyelni. Tudok-e lelassítani. Tudok-e nemet mondani.

A valódi fejlődés sokszor nem ott történik, ahol látszik. Nem abban, hogy végre sikerül egy nehéz póz, hanem abban, hogy el merem engedni. Mert fáradt vagyok. Mert érzem, hogy nem szolgál. És ettől nem vagyok kevesebb – talán épp ettől vagyok jelen igazán.

Türelem, megértés, elengedés

Nem tudom azt mondani, hogy már mindig minden tökéletesen megy. Ugyanúgy előjön bennem a versengés, a megfelelés, a „mikor jutok már el oda?” kérdése. De ma már gyorsabban felismerem. Tudok vele dolgozni. Néha meg is tudom állítani. És amikor visszatérek a gyakorlásba, valahogy csendesebb, figyelmesebb, mélyebb lesz.

Ha most te is hajtod magad, vagy épp egy sérüléssel küzdesz, tudd: nem vagy egyedül. A türelem nem passzivitás. A lelassulás nem gyengeség. A hibáink tanítanak. És néha épp az a legnagyobb erő, ha el tudod engedni az elképzelést arról, hol kellene tartanod – és kapcsolódsz ahhoz, ahol most vagy. Ez az út – még ha csendesebb is – a legmélyebbre vezet.

Érezted már úgy, hogy a fejlődés iránti vágy inkább feszültséget, mint örömöt hozott?

Mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy kihagyj egy pózt – mert érezted, hogy most másra van szükséged?